2. Valami közeledik

  Sziasztok! Végre rávettem magam, és sikerült időt szakítanom arra, hogy megírjam a következő részt. Itt még nem nagyon indul be a történet, de ha jól alakul minden, akkor a következő részekben már izgalmasabb dolgok fognak történni. 
Szeretném megköszönni az 1 feliratkozást, nekem ez nagyon sokat számít, így még egyszer köszönöm! :)
Jó olvasást a részhez! 

   Olyan két hete lehettem ott a családnál, de még mindig nem tudtam semmit az otthoniakról. John nem volt hajlandó beszélni, pedig láttam rajta az elmúlt napokban, hogy valami nagyon megviselte. A családjával semmi nem történt, Sophie is itthon maradt, bár kevés kellett ahhoz, hogy elköltözzön. 
  Amíg Peter és Sophie iskolában voltak, addig én az ideiglenes szobámban töltöttem azt az időt. Könyveket vittem fel és azokat olvastam rongyosra, esetleg én magam is megpróbálkoztam az írással, de mindegyiknek az lett a vége, hogy a főhősöm egyedül maradt, család és otthon nélkül. Vagy pedig ebben vezettem le a mérgem, szomorúságom, és csak egy összecsapott hisztiroham lett a lapom. Amikor pedig újraolvastam, a kukában landolt, mert túlságosan sok volt benne belőlem. Nem tehettem róla. Nem vagyok hisztis, de eddig egyszer fordult elő velem ilyen, és azóta félek.

  A szobám fehér falát néztem, ahol egyetlen kép lógott. A trón volt rajta, és benne ült édesapám, magabiztosan, koronával a fején, és rajta volt a palást. Arca elégedettséget sugallt, gyönyörű zöld szemeiben mégis látszott a szigor. Mindig is híres volt arról, hogy a szemével más érzelmet tudott kifejezni, mint amit a testtartása, arca mutatott. Amikor beszéltem vele, mindig mélyen a szemébe néztem, mert onnan tudtam csak, hogy pontosan mire gondol. 
  A harag okát sajnos pontosan tudom, hiszen fotózás előtt nem voltam hajlandó befonni a hajam. Mindig is szerettem, ha hosszú szőke hajam hullámosan omlik le, és nincs sehol se összekötve, semmilyen módon. De szüleim szerint szebb, és jobban illik a rangomhoz, ha fonat is található benne, így nagy nehezen, egy kis kiabálás után belementem. Édesapám bal vállát fogom, jobb oldalán édesanyám csodálatos tekintete néz szembe velem.
  Mindig is szerettem édesanyámat nézni. Volt úgy, hogy csak azért ültem mellé délután, mikor olvasott, hogy az arcát csodálhassam. Az arcán egy ránc sem volt megtalálható, mindig is sima, selymes bőre volt. Nagy szemei barna színben pompáznak, és hosszú szempillái csodaszép hatást keltenek. Gyönyörű. Mikor találkoztam más lányokkal, mindig azt mondták nekem, hogy az én édesanyám a példaképük. Ekkor büszkeség töltött el, és vidáman újságoltam mindig neki, hogy mennyire szeretik. 
  De én más vagyok. Édesapám és édesanyám is barna hajjal rendelkezik, de én nekem szőke zuhatagom van. Szemünk színe is más. Az említett barnához és zöldhöz képest nekem kristály kék szempárom van. 
  Alig bírtam levegőt venni, mikor szüleim néztem. Nem azért, mert szégyelltem magam a másságom miatt, hanem mert féltem. Két hete mentek meglátogatni egy másik birodalmat. Viszály alakult ki a polgárok és az uralkodó között, és segítséget kért a királynő. Az egyik szolgálóm szerint komoly a helyzet, és ez volt az, ami miatt féltem. Nem szeretném, ha a szüleim meghalnának. Ők csak segíteni mentek, nem eltávozni örökre.
  Meghaltak. Mindennap megkérdezem a palotában az embereket, de semmit nem mondanak. A végén már annyira elegük lett belőlem, hogy felküldtek a szobámba. Pedig én csak féltem a szüleimet.

   Kilenc voltam. Csak kilenc éves. Egy kislány, aki szereti a szüleit, és nem szeretné, ha meghalnának. És mit kaptam. Mérges tekinteteket, és parancsolgató hangnemet. Most, tizenhét évesen ugyanezt érzem, de nem szólok mindennap Peternek. Megbízok benne annyira, hogy elég nekem hír a birodalomról akkor, ha önszántából kezd el mesélni. Lehet, hogy ő se tud semmit. Minden lehetőség fennállhat. 
  A szobám ajtaján valaki kopogott, én pedig nagy nehezen felálltam, és kinyitottam az ajtót. Peter állt ott. 
-Van kedved eljönni velem sétálni? - mosolygott rám, mire bólogattam.
- Az most nagyon jól esne - viszonoztam mosolyát, majd magamra kaptam egy kabátot, és követtem.
  A bejárat előtt eszembe jutott Sophie, és mivel nagyon jóban lettem vele a napokban, arra gondoltam, hogy ő is jöhetne.
- Sophie is jöhet? - néztem Peterre, de valami furcsát láttam átsuhanni a tekintetén. Mintha valami rossz dolog történt volna a lánnyal, és azt szeretné eltitkolni.
- Majd séta közben elmondom - lépett ki hirtelen, én pedig döbbenten követtem.
  Valami biztos történt. Például tegnap Johnt egész nap nem láttam. És Sophiet is csak reggel, és valami nagyon fontosról beszélhettek Bellával, mert amikor elmentem a nappali előtt, akkor elhallgattak, és csak azután hallottam, hogy folytatják a beszédet, mikor már a szobám ajtaja előtt álltam.
   Peter egy szót sem szólt hozzám, csak akkor, mikor kiértünk az erdő szélére. Arca gondterhelt volt, bár nem ilyennek ismertem meg. Úgy tartottam, hogy egy életvidám, mindenre kész tizenöt éves. De most nem ez látszott rajta. Mintha valami olyanba keveredett volna bele, amihez köze sincs, csak szemtanú volt, de mégis fenyegetik.
- Liza, az a baj, hogy sok minden történt a napokban, amit neked nem mondtunk el - sóhajtott egy nagyot, majd leült a földre.
- Fel fogsz fázni! - csak ennyi tellett tőlem. 
  Próbáltam fel fogni a szavait, de nehezen ment. Mégis titkolóztak. Mindegyikük. 
- Most nem ez a legfontosabb! Hallottad mit mondtam? - sziszegte a fogai között mérgesen Peter. Alig észrevehetően egy apró lépést hátráltam. Szemeiben düh csillant. 
- Igen - suttogtam. 
  Valami nincs rendben vele. Nem ilyen szokott lenni. Érzem, hogy inkább én keveredtem olyanba, amihez semmi közöm, de mégis a legnagyobb bűnösnek tartanak. 
- Akkor miért a felfázást hozod fel? Mondd meg! - állt fel, majd belerúgott egy kőbe.
- Peter, mi a baj? - kérdeztem félve.
- Tudod mi? - fordult felém hirtelen, majd hozzám lépett, és megfogta a vállam - Az a baj, hogy az apám meg fog halni. És tudod miért? Mert te neked nem szabadott a palotában maradni. Mert neked hozzánk kellett jönni. Hozzánk. Békésen éltünk mióta apa lemondott a királyságotokban, erre ide kellett jönnöd, és meg kellett zavarnod az idillt. De nem hagyom annyiban! Nem én! Visszaadom, ha az életem is múlik ezen - kiabált az arcomba, miközben fogása egyre erősödött, de annyira féltem, hogy nem mertem felszisszenni.
- Miért akarják megölni Johnt? - mondtam, majd egy nagyot nyeltem, hisz már előre féltem a választól.
- Miattad. Miért nem figyeltél rám? Visszahívták, és biztos, hogy meg fogják ölni, mert rejteget téged, ami bűn - lökött egyet rajtam, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátraestem. Egész testembe fájdalom hasított, egy pillanatra levegőt sem tudtam venni. Mikor valamilyen szinten magamhoz tértem, meglepetten néztem a távolodó alakot. 
  Itt hagyott. Levegő után kapkodva ültem fel, majd felhúztam a térdem, és azt átölelve vártam az éjszakát. Nem akartam visszamenni. Féltem. Peter hangulatváltozása meglepett, és kezdtem azt hinni, hogy már nem az a fiú, akit én megismertem. Lehullt az álarca, és megmutatta a foga fehérjét. Sose akarnék ezután önszántamból az ellensége lenni. Ki tudja még miket művelne velem.
  De lehet, hogy én voltam gyáva. Ki tudtam volna állni magamért, de nem vagyok elég bátor. Hiszen még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Mindenki kedves volt velem a palotában, nyoma se volt erőszaknak és fenyegetésnek. Igaz, hogy sejtettem, hogy vannak ellenfeleink, de én nem tapasztaltam ebből semmit. 
   De az is lehet, hogy én eddig egy nagy hazugságban éltem! Senki se mondott igazat a valós világról! 
  Nagy nehezen felálltam, és elindultam az ösvényen. Az utca elejére érve még gondoltam arra, hogy visszafordulok, de győzött az elhatározásom, amit a rövid séta alatt hoztam. Nem leszek gyáva. Nem akarom, hogy az emberek, ha meghallják a nevemet, csak erre az egy szóra tudjanak gondolni: gyáva. 
  Így amikor beléptem a házba, és Bella könnyes szemmel ölelt magához, és faarccal vártam, mikor enged el, majd amikor megtette, egy nagy pofont kevertem le Peternek, majd elégedetten mentem a szobámba.