3. A betörő

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm azt a sok oldalmegjelenítést, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok. És ennek hatására most hamarabb hoztam a második részt!
Jó olvasást! :)

  Nem mertem a szemébe nézni. Akármilyen bátor voltam abban a pillanatban, a szobámba érve remegve rogytam le az ágyra. Féltem, hogy túlságosan messzire mentem, és ezt észrevette, és még meg fogja említeni, ha kettesben maradok vele. De vajon a szülei tudják, hogy ilyen kegyetlen tud lenni?
  Tényleg nem hallottam semmit se Johnról, se Sophieról. Sajnos John távollétének az okát tudtam, de Sophie egy rejtély volt számomra. Egyik nap még vidáman beszélgettünk, másnap pedig nem is láttam. Nem evett velünk, és még a szobájából is akkor mehetett ki, amikor nem voltam a közelben. Valaki megbántotta, vagy valami veszekedés lehetett, mert amióta itt voltam, ilyen még nem fordult elő. De lehet, hogy azért van ez, mert én itt vagyok. 
   Azóta lett minden más, hogy én megérkeztem. Bella folyton a kezeit tördeli, ami arra következtet, hogy ideges, és valamitől nagyon retteghet. Peter rám támadt. Johnt halálra ítélték, Sophie pedig szóba se áll velem.
  Sophie. Mindig panaszkodott, de közben ő is meghallgatott engem, és próbált segíteni. Bár szerinte se mindennapi, hogy az embert meg akarják ölni, és ezért bujdosnia kell. De akkor is próbálkozott. És mostanában magára hagytam, pedig tényleg nem volt jó állapotban. Szemétnek éreztem magam. Nem hiszem, hogy egy jó barát ilyen. A palotában David volt az egyetlen barátom, de ő valahogyan más volt. Beszélnem kell Sophieval.
  Lassan haladtam felfelé, és próbáltam a leghalkabban venni a lépcsőfokokat. Nem volt kedvem Peterrel találkozni, és biztos voltam benne, hogy ha meghallja a lépteket, akkor ki fog jönni a szobájából, és mivel egyedül vagyok, így megint bántani akar majd. 
  Sikeresen végigmentem a folyosón. Előtte jónak tartottam, hogy Sophie ajtaja a legutolsó, de most nem volt előnyömre. A szoba pont Peterével van szembe, így ez is rosszul jött.
 Egy aprót kopogtam a fehér ajtón, amire különféle feliratok voltak tűzve, természetesen fekete színnel írva. A fehér nem épp Sophie színe, mert mondta nekem, hogy most mindennek a rossz oldalát nézi, és így jobban tud tanulni. Ha úgy vesszük, mindenki más egyén, és mindenkinek mások a szokásai! 
  Vagy háromszor megismételtem ezt, a végén egy kicsit erősebben is megütöttem az ajtót, de semmi. Zene nem szólt, így vagy nincs benn, vagy csak nem akar velem beszélni.
- Sophie? - hangom halk volt, de annyira nem, hogy Peter ne hallja meg, természetesen pechemre.
- Elment - hallottam hirtelen a hangját a hátam mögül. Ijedtem ugrottam egyet, majd mikor megláttam, hogy tényleg Peter, szívem még hevesebben kezdett verni.
- Tessék? - hangom erőtlen volt, és tisztán ki lehetett venni belőle, hogy félek.
- Jól hallottad, elment. Összeveszett anyáékkal és a városba költözött - vonta meg a vállát, majd otthagyott. 
  Még mindig riadtan álltam, mikor egy kéz megérintette a vállam. Egy apró sikoly tört fel torkomból, de nem mozdultam. A hideg kirázott, mikor a fülemhez hajolt. 
- Ez még egy ok, hogy gyűlöljelek! - mosolygott. Mintha élvezni, hogy én félek tőle. És ez igaz is! Nem tudok anélkül egy helyiségben lenni vele, hogy ne gondoljak arra, hogy vajon mikor fog rám támadni. 
  Egy perc elteltével már az ágyamon ültem, és a könnyeimet töröltem egy zsebkendőbe. Nem vagyok erős! Sosem akartam felelősséget vállalni semmiért, mert mindig attól féltem, hogy elrontom, és ezzel én leszek a hibás, valami rossz okozója. És most a beleegyezésem nélkül történik valami, aminek én vagyok a vezetője. Persze arról fogalmam sincs, hogy mi is a nagy baj. John meg fog halni, Peter utál, és ami a legrosszabb, hogy engem meg ok nélkül meg akarnak ölni. Bár lehet, hogyha meghalok, akkor senkinek nem fogok hiányozni, így csak önzőségből féltem életem. 
  Sosem éreztem azt, hogy az emberek felnéznek rám. Annyi könyvben olvastam, hogy a szolgálók titokban a hercegnőnek kedveznek, esetleg még ki is állnak nyíltan mellette. De nálam erre nem volt példa. Nekem csak David és Scarlett van. David mindig meghallgatott, és szerintem még szeretett, sőt szerelmes is volt belém, de elvesztettem. Biztos vagyok benne, hogy azon a bizonyos éjszakán láttam utoljára. És Scarlett. Sokan furcsának gondolnák, hogy nekem egy ló többet jelent, mint az édesapám. De ez az igazság. Édesapám mindig az ország érdekeit figyelte, de amikor egy szép ruhát szerettem volna varratni, és az anyagot csak messziről tudtam volna beszerezni, és nem engedte, hogy elmenjek. Azt mondta, hogy nem akar felesleges váltságdíjat fizetni. Nyűg voltam számára.
   Lehet, hogy senkinek nem kellek. David is csak szánalomból volt velem. Egy elkényeztetett hercegnőnek gondolhat még most is. A szüleim hírt sem adtak magukról. Még azt sem mondták, mikor elindítottak az éjszakába, hogy majd valamilyen módon értesítenek. 
   Erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, mikor egy sikítás hallatszódott a konyha irányából. Sietős léptekkel elindultam arra, mikor Peter jelent meg, egy késsel a kezében. 
  Megölt valakit.
  Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott, de nem tudtam tovább agyalni ezen, mert felém nézett. Nem mérges volt, hanem félt. Az orrából dőlt a vér, és már kezdtem megsajnálni, mikor megváltoztak arcvonásai. Dühösen indult el felém.
- Miattad. Miattad - kántálta. A kést maga elé tartva sietett felém, de akkor már én sem tétlenkedtem. 
  Futva tettem meg a távot a fürdőszobáig, nagy levegőket véve csuktam be az ajtó, majd sietősen kulcsra zártam. Lihegve másztam a kád széléig, majd felhúztam a lábam, és térdem átölelve sírni kezdtem. 
  Bella. Csak ő volt itthon Peterön és rajtam kívül. És megölte. Peter megölte a saját anyját. 
- Elizabeth! Engedj be! - dörömbölt az ajtón.
- Megölted - motyogtam, majd remegni kezdtem. Engem is meg fog ölni - MEGÖLTED! 
- ENGEDJ BE! - teli torokból üvöltött. És ekkor a torkán akadt a szó, amit mondani készült. 
  Valami erőteljesen nekicsapódott a falnak, és egy nyögést hallottam, majd egy suttogó hangot: Hagyjatok! Segítség! 
Kitágult szemekkel hallgattam, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi történt. Peter hangja volt, így valaki még tartózkodik a házban, vagyis valakik, hiszen azt mondta, hogy ,,hagyjatok". Akkor ez a két rejtélyes idegen megölte Petert, és...
Egy erőteljesen ütést mért valamelyikük az ajtóra. Engem akarnak. Egy aprót sikítottam, mire elhallgattak. 
- Ez ő lesz! - mondta mély hangom az egyik.
- Akkor mire vársz? - kiabált rá minden bizonnyal a másik, majd ráütött az ajtóra. 
  Nem gondolkodtam, hanem egyszerre az ablakhoz mentem. Elég kicsi, de még kiférek rajta. Miközben az ajtót verték, én kinyitottam az ablakot, és a kád szélére állva belekapaszkodtam a keretbe. Nagy lendületet vettem, majd felhúztam magam. A lábamat a csúszós csempén próbáltam megtartani, miközben fokozatosan araszoltam előre. A helyzethez képest egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor megéreztem az érdes falat. Sikerülni fog. 
  Fa reccsenését hallottam, így tudtam, hogy nincs sok időm. Feltérdeltem az apró párkányra, majd még egyszer hátranéztem. A kilincs folyton mozgott, de csak halk kopogás adta tudtomra, hogy még nem adták fel. Lenéztem a földre, majd gondolkodás nélkül ugrottam. 
   A lendületem miatt előreestem, pedig egy pillanatig örültem is, hogy sikerült talpra érkeznek. Gyorsan felálltam, majd letöröltem a koszt térdemről. Az istálló felé vettem az irányt.
  Nem tudom, hogy más érezte már ezt, de az biztos, hogy abban a pillanatban a lelkem meghalt. Mögöttem betörők, előttem pedig az én drága lovam élettelen teste pihent.