Prológus

    A táj fekete volt. Az éjszaka leple borította a földeket. Egyedül a hold halvány fénye segített a tájékozódásban. Az út szélén fák sorakoztak, kopaszok voltak, az idő is hideg volt. Telet írtak a naptárak, de a hó még hírét sem adta. A fák ágai, mintha kezek lettek volna, úgy nyúltak az ég felé, mintha a holdat szerették volna megkaparintani. 
   A fejemen csuklya volt, a mellettem lovagló társam szigorúan megtiltotta, hogy a cél elértéig levegyem. Ennek megvolt a magyarázata: menekültünk. Magam sem tudtam a pontos okát, engem csak felébresztettek az éjszaka közepén, kivezettek a palota elé, ahol már várt David a saját lovával és az enyémmel, Scarlettel. 
  - Mi akar ez lenni? - hangom kétségbeesett volt. 
 Egész testemben remegtem, mikor David rám borított egy bundás kabátot.
- Ne vedd le, amíg nem érsz a célig - hangja komoly volt. A szemébe néztem, miközben a fejemre csúsztatta a csuklyát.
- Én ezt nem értem. Mi ez az egész? Mit keres itt Scarlett? David, kérlek válaszolj! - majdnem elsírtam magam. A félelem járta körbe testem, de egyben kíváncsi voltam.
- Mindent meg fogsz tudni Elizabeth! Ígérem! De most gyere velem! - szállt fel a lovára.
 A mellettem lévő Scarlett arcomhoz nyomta saját fejét, mire megsimogattam, és egy apró mosollyal az arcomon, amit nehezen magamra tudtam varázsolni, a nyereghez léptem, és felültem rá.
  Így kezdődött az egész. Most pedig útitársam szerint félúton vagyunk. Nem tudok mást tenni, mint követni. Ott hagytam az otthonom, családom, mindenkit, aki fontos számomra. És van egy olyan érzésem, hogy David se lesz velem sokáig. Talán Scarlett az egyetlen, aki kitarthat mellettem.
   Egy aszfaltos útra tértünk, előttem egy apró falu terült el. A falu egy völgyben helyezkedett el, így könnyen észrevettem a világító ablakot. Mindenhol sötétség volt, de egy házban, a falu végén, égett a villany. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen észrevettem.
  Egyre közelebb értünk, én pedig egyre jobban izgultam. Talán itt lesz a cél? 
  Mikor a falu elejéhez értünk, David leszállt a lováról, én pedig követtem. Scarlett kantárját fogva léptem mellé. 
- Miért álltunk meg? - kérdeztem kíváncsian, de egyben gyanakodva. Rám nézett, és tisztán ki tudtam venni az érzelmet arcáról. Félt. 
- Minden rendben lesz! - erőltetett egy mosolyt arcára, majd átölelt - A falu végén találsz egy házat. Remélem már észrevetted fentről az ablakot! Ott ég egyedül a villany. Könnyen rátalálsz! Csak menj be az udvarba, és szigorúan csak a házban vedd le a csuklyád. Értetted? - suttogta, majd eltolt magától, és a szemembe nézett. Egy aprót bólintottam, majd újra hozzábújtam.
- Miért hagysz el? Miért kell ez? - fúrtam a fejem vállába
- Fogunk még találkozni. Te csak tedd azt, amit elmondtam - simogatta  a hajam.
  Eddig bírtam. A könnyeim nedvessé tették David vállán az anyagot, de ez nem érdekelte. Egy ideig ott álltunk, összebújva. Én sírtam, ő pedig vigasztalóan simogatta hajam. Biztonságban éreztem magam, de tudtam, nem tarthat ez sokáig. Valamit rejtegetnek előlem, valami veszélyeset, ami miatt még David is fél. Pedig ő tudja! Most már rettegtem. 
 Hirtelen kibújt az ölelésből, majd szemembe nézett, és ajkait az enyémre helyezte. Puha ajkai óvatosan vették birtokba a sajátjaim. Gyengéd volt, de mégis szenvedélyes. Próbáltam csak rá koncentrálni, hisz tudtam: ez a búcsúja. Szorosan hozzásimultam, és éltem a pillanattal. 
 Mikor ajkaink elváltak, elmosolyodott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Viszlát Elisabeth! - lépett a lovához, majd eltűnt. Fel se tudtam fogni az egészet, még beszélni szerettem volna vele, még egyszer meg akartam csókolni, de ő már messze járt. Nagy nehezen Scarletthez léptem, aki engem nézett.
- Lehet, hogy ez csak álom Scarlett. Reggel az ágyban ébredek fel, a saját szobámban, te pedig a karámodban - nevettem el magam. De nem volt igazi. 
  Könnyes szemmel, magányosan, szerelmesen indultam neki. A faluban egy lámpa sem égett az út szélén, ami még ijesztőbbé tette a helyzetet. Az utcák lakatlannak tűntek így, mintha már hosszú idők óta csak annak a háznak a lakói lennének itt. Mikor egy elágazáshoz értem, három választásom volt. Kerestem a fényt. Nem láttam sehol, egyszerűen mintha felszívódott volna, és... Ekkor elég bizarr dolog történt. A velem szemben lévő utcában sorban kapcsolódtak fel az utcai lámpák. De csak abban az utcában.
  Egy nagyot nyeltem, majd elindultam. Így könnyebben láttam, és így könnyebben meg tudtam állapítani. hiába a sötétség, az ijesztő sötét, megnyugodhatok, mert ez egy lakott falu. A házak feljáróin autók sorakoztak, kukák voltak kirakva az út szélére. Amikor az utca végére értem, csak akkor vettem észre a velem szemben lévő házat. Az ablakból jövő világosság. Egy pillanatra megállítottam lovam, és csak néztem az épületet.
- Most vagy soha!  - suttogtam magamnak, egy fajta megnyugtatásként. 
  Lassan indultunk el, ahogy közelebb értünk, én egyre jobban féltem. Mi van, ha egy csapda? Ez eddig eszembe se jutott. Mi van, hogyha David csak elterelte a figyelmem, és szövetkezett valami csapattal, akik meg akarnak ölni?
- Nyugalom Elizabeth! Ne gondolj rosszra! - kezdek megőrülni, hisz már magamban beszélek. De ez legyen a legkevesebb gondom. A kertbe sétáltam, mert nem akartam, hogy észrevegyék Scarlettet. Ki tudja, lehet, hogy nem szeretik a lovakat! Mikor beértem, meglepetten tapasztaltam, hogy ott egy karám. Egy fekete csődör nézett minket. 
- Megjött a szőke hercegnő, kék szemmel, fehér lovon! Üdvözöllek Elizabeth! - a hang a hátam mögül érkezett. Hirtelen fordultam meg, és szembe találtam magam egy csuklyás férfivel. 
- Ki maga? - kérdeztem halkan, még mindig zakatoló szívvel, amit az érkezése váltott ki.
- John vagyok! Benn elmagyarázom! A lovadat kösd be Darkness mellé, majd kövess! 
  Nem tudom miért, de engedelmeskedtem. Mikor elbúcsúztam kedves lovamtól, követtem Johnt, aki bevezetett a házába. 
- Kérlek ülj le! - mutatott egy fotelra a nappaliban - És hallgass meg! Minden megváltozik, és te nem vagy biztonságban. Elizabeth, téged meg akarnak ölni!