Tágra nyíltak szemeim, és újra könnyek gyülekeztek benne. Nem tudom leírni, milyen érzés kerített abban a pillanatban a hatalmába. Rettegés, ijedtség, és egyben gyűlölet. Ezek mind benne voltak. Én akartam a válaszokat, de lehetett volna velem ez az idegen tapintatosabb is. Elvégre menekültem, hirtelen ébresztettek fel az éjszaka közepén. El kellett szakadnom a múltamtól.
- Mégis kik? - hangom meglepett. Mintha nem lenne bennem élet, szinte suttogtam a szavakat.
- Őszintén én sem tudom - a férfi arcán aggodalom ült. Folyton engem nézett, és a reakcióim figyelte.
- Akkor mit keresek itt? - kérdeztem csodálkozva. Düh. Ez volt még bennem. Dühös voltam a titokzatos üldözőimre, és most Johnra is.
- Elizabeth! Én régen édesapádnak szolgáltam. Megbízhatsz bennem. De nekem se árultak el mindent. Csak azt, amit veled elég könyörtelenül közöltem. Sajnálom! - fogta meg a kezem, de egyből elhúztam.
- Megbocsátok! De nem sokat segített! - néztem a földet, arcomon végigfolyt egy apró könnycsepp.
- Amíg nem kapok pontosabb válaszokat, velünk fogsz lakni - állt fel, majd megállt mellettem.
- Hogy érti, hogy velünk? - néztem rá értetlenül. Ettől az egésztől még a gondolkodásom sem az igazi. Magam is kitalálhattam volna, hogy családja van. Hisz a szoba, ahova bevezetett tele volt képekkel.
- Van egy feleségem, Bella, és két szép gyermekem, Peter és Sophie - adott a kezembe egy családi képet.
Egy barna hajú nő mosolygott rajta, egyik kezét egy nálam fiatalabb, ugyanúgy barna hajú fiú vállán pihentette, aki féloldalas mosollyal állt, mellette pedig egy korombeli lány, gyönyörű fekete hajjal. Karját összefonta melle előtt , és mérgesen nézett a kamerába.
- Miért néz így a lánya? - emeltem rá a tekintetem.
John levette a csuklyát fejéről, és úgy láttam, mennyire hasonlít rá a lánya. Mindkettejüknek fekete haja van.
- Nagyon kedves, ha megismered, te is meglátod. Csak most éli a lázadó korszakát, mikor nem nagyon tetszik neki, hogyha megmondjuk mit csináljon - nevetett fel, mintha valami eszébe jutott volna, ami ezzel kapcsolatos,
- Értem - néztem újra a képre.
- Gyere, megmutatom a szobád - indult el, én pedig letettem a képet az asztalra, és követtem. Egy folyosón mentünk végig, oldalt mindenféle képek voltak feltéve a falra. Mindegyiken az előbb mutatott gyerekek képei. Boldogok voltak, és az egyiknél én is magamra erőltettem egy mosolyt. Be voltak öltözve, a fiú sárkány volt, a lány pedig egy hercegnő, méghozzá egy hatalmas karddal. Nem a legjobb párosítás a habos ruha és a gyilkoló eszköz, de vidáman vigyorgott.
- Itt is van! - mondta John, és benyitott egy jobb oldali szobába.
A falak fehérek voltak. A szoba nem mondható nagynak, eléggé kicsi volt, de vigyáznak rám, most nem foglalkozhatok ilyenekkel. Egy ágy volt megvetve a sarokba állítva, mellette egy kis éjjeliszekrény. Ezenkívül egy kis asztal és egy szekrény volt még benn.
- Akkor reggel találkozunk - ment ki a férfi - Jó éjszakát! - csukta be az ajtót.
Egyedül maradtam. Leültem az ágyra, és ebben a pillanatban fogott el a honvágy. Hiányzott a szobám. Ennél sokkal nagyobb volt, ez tízszer elférne benne. És a palota. A szüleim. Nincsen testvérem, de ha lenne, akkor még nehezebb lenne. Még ennél is. Levettem a kabátot, majd a sarokba dobtam. Elértem a célig, talán nem kell többet menekülnöm, így a kabát se kell. És egyben ezzel fejeztem ki a véleményem. Sarokba akarom szorítani ezt az egész menekülés dolgot.
David. Eddig barátok voltunk, de lehet, hogy ez a csók változtatott a helyzeten? Nem fogom megtudni, hisz már messze jár. Azt mondta, hogy még találkozunk. De már semmiben nem vagyok biztos. Az életem egy éjszaka alatt megváltozott.
Belefúrtam a fejem a párnába, ami igen kényelmes volt. Csak most éreztem, mennyire fáradt vagyok. Szemeim lecsukódtak, és nagy nehezen elaludtam. Talán ha alszom, addig elfelejtem ezt az egészet.
Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de zenét hallottam. Kinyitottam a szemem, majd a mellettem lévő órára néztem. Dél. Nagy nehezen felültem, és meglepődtem, mikor a kabátot a szék támláján láttam. Az asztalon pedig egy kupac pihent. Odamentem, és megnéztem a felsőt és nadrágot. Alatta fehérnemű volt. Elmosolyodtam, majd magamra vettem. Megfelelő méret. Csendben kiléptem a folyosóra, és elindultam a hang irányába. A folyosó végén hirtelen megjelent egy fiú. Peter, akit este mutatott John. Végignézett rajtam, majd megszólalt.
- Apa! Felkelt! És szebb Sophienál! - kiabálta. Megálltam, és nem tudtam mit tegyek.
- Miről beszélsz? - hallottam messziről egy lány hangját, majd lábdobogást - Ezt látnom kell!
A fiú mellett egy lány jelent meg, és ugyanúgy végignézett rajtam. Ez kezd zavaró lenni.
- Nem is igaz! Ne hazudj! - bökte meg a fiút.
- Szerintem igen! Amúgy nem harapunk - nézett rám mosolyogva.
Lassan odamentem, és rájuk mosolyogtam.
- Elizabeth vagyok! - álltam meg előttük. A fiú felém nyújtotta a kezét, mire megráztam. Nálunk nem ez a szokás, de meg kell tanulnom, hogy itt mi. Ismerkedésnél kézrázás. Fontos!
- Én Peter, ő pedig Sophie! Nagyon szép vagy! - bókolt az arcom nézve.
- De idős hozzád tökfej! - lökte meg testvérét, majd hozzám lépett - Most készülünk ebédelni! Gyere! Anya nagyon kíváncsi rád! - egy kacsintás követte mondatát, aztán belém karolt, és az étkező felé terelt.
Szokatlan. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott a kis helyiséget látva. Egy hatszemélyes asztal foglalt helyet, és mindössze egy bárpult választotta el a konyhától. Egy nő sürgött-forgott, egy fazekat levett a tűzhelyről, egy másikat az asztalra helyezett. Barna haja kontyba volt fogva, néhány tincs izzadtan tapadt homlokára, majd miután megpillantott, mosolyra húzódott ajka, és kedvesen hozzám jött, miközben megtörölte kezét egy rongyban.
- Annyira vártalak már Elizabeth! - ölelt meg, ami furcsa volt, de mégis viszonoztam - Bella vagyok!
Hirtelen azt se tudtam, mit kéne mondanom neki. Csak elmosolyodtam én is, és a szemébe néztem.
- Jaj, annyira sajnálom! Tudom, hogy még szokatlan, majd belejössz az itteni életbe. A gyerekeim segítségére mindig számíthatsz! - fordult Sophie és Peter felé, akik hevesen bólogattak - Gyere, mindjárt ebédelünk! Apátokra ne várjatok! - ment be újra a konyhába.
Amíg én leültem a megterített asztalhoz, addig Sophie idegesen bement Bella után.
- Már megint? Nem tudom, hogy mi fontosabb neki nálunk, de majd mondd meg neki, ezek után még jobban megadta az okát a költözésnek. Mert ha nem hajlandó hétvégén se velünk lenni, akkor miért találja akadályát, hogy elmenjek? Ugyanannyit lát így is, úgy is. És... -nem tudta befejezni mondatát, mert Bella közbeszólt. Hangjából érződött, hogy higgadt próbál maradni.
- Sophie, ezt már megbeszéltük! Vendégünk van, kérlek ne most akadj ki! Majd ha kettesben leszünk, akkor választ adok a kérdésre - tette le elénk a levest a nő.
Peter velem szemben foglalt helyet, majd szemét forgatva hallgatta a jelenetet.
- A nővérem amióta betöltötte a tizennyolcat, csak arról beszél, hogy elköltözik. Majd megszokod! - legyintett, mikor látta értetlen arckifejezésem a vita közben.
- Nagyon vicces Peter! De te is tudod, hogy sokkal jobb lesz nélkülem. És alig várod, hogy megkapd a szobám! - ült le mellém Sophie, miközben Peterhöz beszélt.
- Kislányom ebből elég! - Bella hangja mérges volt. Kiabált.
- Utállak titeket és fenn eszem! - állt fel hirtelen a lány, kezébe vette a leveses tányért, majd kisétált a helyiségből.
- Annyira sajnálom, hogy ezt látnod és hallanod kellett! - nézett rám a nő. Szeméből tisztán kivettem a szégyent. Szégyellte, hogy ilyen dolgot művel a lánya egy vendég előtt. Szégyellte, hogy megadta az okot arra, hogy ne érezzem jól magam itt.
És hogy ez igaz is? Talán. Nem ezt szoktam meg. Nálunk is vannak viták, de édesapám mindig részt vesz a közös étkezéseken, Nálunk mindig mindennap közös a reggeli, ebéd és vacsora. De itt nem! Nem tudom, mikor fogom ezt megszokni, lehet, hogy hamar, de lehet, hogy soha. Azt a lehetőséget pedig el is vethetem, hogy hamar hazamegyek. Bár azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára!
