Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm azt a sok oldalmegjelenítést, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok. És ennek hatására most hamarabb hoztam a második részt!
Jó olvasást! :)
Nem mertem a szemébe nézni. Akármilyen bátor voltam abban a pillanatban, a szobámba érve remegve rogytam le az ágyra. Féltem, hogy túlságosan messzire mentem, és ezt észrevette, és még meg fogja említeni, ha kettesben maradok vele. De vajon a szülei tudják, hogy ilyen kegyetlen tud lenni?
Tényleg nem hallottam semmit se Johnról, se Sophieról. Sajnos John távollétének az okát tudtam, de Sophie egy rejtély volt számomra. Egyik nap még vidáman beszélgettünk, másnap pedig nem is láttam. Nem evett velünk, és még a szobájából is akkor mehetett ki, amikor nem voltam a közelben. Valaki megbántotta, vagy valami veszekedés lehetett, mert amióta itt voltam, ilyen még nem fordult elő. De lehet, hogy azért van ez, mert én itt vagyok.
Azóta lett minden más, hogy én megérkeztem. Bella folyton a kezeit tördeli, ami arra következtet, hogy ideges, és valamitől nagyon retteghet. Peter rám támadt. Johnt halálra ítélték, Sophie pedig szóba se áll velem.
Sophie. Mindig panaszkodott, de közben ő is meghallgatott engem, és próbált segíteni. Bár szerinte se mindennapi, hogy az embert meg akarják ölni, és ezért bujdosnia kell. De akkor is próbálkozott. És mostanában magára hagytam, pedig tényleg nem volt jó állapotban. Szemétnek éreztem magam. Nem hiszem, hogy egy jó barát ilyen. A palotában David volt az egyetlen barátom, de ő valahogyan más volt. Beszélnem kell Sophieval.
Lassan haladtam felfelé, és próbáltam a leghalkabban venni a lépcsőfokokat. Nem volt kedvem Peterrel találkozni, és biztos voltam benne, hogy ha meghallja a lépteket, akkor ki fog jönni a szobájából, és mivel egyedül vagyok, így megint bántani akar majd.
Sikeresen végigmentem a folyosón. Előtte jónak tartottam, hogy Sophie ajtaja a legutolsó, de most nem volt előnyömre. A szoba pont Peterével van szembe, így ez is rosszul jött.
Egy aprót kopogtam a fehér ajtón, amire különféle feliratok voltak tűzve, természetesen fekete színnel írva. A fehér nem épp Sophie színe, mert mondta nekem, hogy most mindennek a rossz oldalát nézi, és így jobban tud tanulni. Ha úgy vesszük, mindenki más egyén, és mindenkinek mások a szokásai!
Vagy háromszor megismételtem ezt, a végén egy kicsit erősebben is megütöttem az ajtót, de semmi. Zene nem szólt, így vagy nincs benn, vagy csak nem akar velem beszélni.
- Sophie? - hangom halk volt, de annyira nem, hogy Peter ne hallja meg, természetesen pechemre.
- Elment - hallottam hirtelen a hangját a hátam mögül. Ijedtem ugrottam egyet, majd mikor megláttam, hogy tényleg Peter, szívem még hevesebben kezdett verni.
- Tessék? - hangom erőtlen volt, és tisztán ki lehetett venni belőle, hogy félek.
- Jól hallottad, elment. Összeveszett anyáékkal és a városba költözött - vonta meg a vállát, majd otthagyott.
Még mindig riadtan álltam, mikor egy kéz megérintette a vállam. Egy apró sikoly tört fel torkomból, de nem mozdultam. A hideg kirázott, mikor a fülemhez hajolt.
- Ez még egy ok, hogy gyűlöljelek! - mosolygott. Mintha élvezni, hogy én félek tőle. És ez igaz is! Nem tudok anélkül egy helyiségben lenni vele, hogy ne gondoljak arra, hogy vajon mikor fog rám támadni.
Egy perc elteltével már az ágyamon ültem, és a könnyeimet töröltem egy zsebkendőbe. Nem vagyok erős! Sosem akartam felelősséget vállalni semmiért, mert mindig attól féltem, hogy elrontom, és ezzel én leszek a hibás, valami rossz okozója. És most a beleegyezésem nélkül történik valami, aminek én vagyok a vezetője. Persze arról fogalmam sincs, hogy mi is a nagy baj. John meg fog halni, Peter utál, és ami a legrosszabb, hogy engem meg ok nélkül meg akarnak ölni. Bár lehet, hogyha meghalok, akkor senkinek nem fogok hiányozni, így csak önzőségből féltem életem.
Sosem éreztem azt, hogy az emberek felnéznek rám. Annyi könyvben olvastam, hogy a szolgálók titokban a hercegnőnek kedveznek, esetleg még ki is állnak nyíltan mellette. De nálam erre nem volt példa. Nekem csak David és Scarlett van. David mindig meghallgatott, és szerintem még szeretett, sőt szerelmes is volt belém, de elvesztettem. Biztos vagyok benne, hogy azon a bizonyos éjszakán láttam utoljára. És Scarlett. Sokan furcsának gondolnák, hogy nekem egy ló többet jelent, mint az édesapám. De ez az igazság. Édesapám mindig az ország érdekeit figyelte, de amikor egy szép ruhát szerettem volna varratni, és az anyagot csak messziről tudtam volna beszerezni, és nem engedte, hogy elmenjek. Azt mondta, hogy nem akar felesleges váltságdíjat fizetni. Nyűg voltam számára.
Lehet, hogy senkinek nem kellek. David is csak szánalomból volt velem. Egy elkényeztetett hercegnőnek gondolhat még most is. A szüleim hírt sem adtak magukról. Még azt sem mondták, mikor elindítottak az éjszakába, hogy majd valamilyen módon értesítenek.
Erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, mikor egy sikítás hallatszódott a konyha irányából. Sietős léptekkel elindultam arra, mikor Peter jelent meg, egy késsel a kezében.
Megölt valakit.
Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott, de nem tudtam tovább agyalni ezen, mert felém nézett. Nem mérges volt, hanem félt. Az orrából dőlt a vér, és már kezdtem megsajnálni, mikor megváltoztak arcvonásai. Dühösen indult el felém.
- Miattad. Miattad - kántálta. A kést maga elé tartva sietett felém, de akkor már én sem tétlenkedtem.
Futva tettem meg a távot a fürdőszobáig, nagy levegőket véve csuktam be az ajtó, majd sietősen kulcsra zártam. Lihegve másztam a kád széléig, majd felhúztam a lábam, és térdem átölelve sírni kezdtem.
Bella. Csak ő volt itthon Peterön és rajtam kívül. És megölte. Peter megölte a saját anyját.
- Elizabeth! Engedj be! - dörömbölt az ajtón.
- Megölted - motyogtam, majd remegni kezdtem. Engem is meg fog ölni - MEGÖLTED!
- ENGEDJ BE! - teli torokból üvöltött. És ekkor a torkán akadt a szó, amit mondani készült.
Valami erőteljesen nekicsapódott a falnak, és egy nyögést hallottam, majd egy suttogó hangot: Hagyjatok! Segítség!
Kitágult szemekkel hallgattam, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi történt. Peter hangja volt, így valaki még tartózkodik a házban, vagyis valakik, hiszen azt mondta, hogy ,,hagyjatok". Akkor ez a két rejtélyes idegen megölte Petert, és...
Egy erőteljesen ütést mért valamelyikük az ajtóra. Engem akarnak. Egy aprót sikítottam, mire elhallgattak.
- Ez ő lesz! - mondta mély hangom az egyik.
- Akkor mire vársz? - kiabált rá minden bizonnyal a másik, majd ráütött az ajtóra.
Nem gondolkodtam, hanem egyszerre az ablakhoz mentem. Elég kicsi, de még kiférek rajta. Miközben az ajtót verték, én kinyitottam az ablakot, és a kád szélére állva belekapaszkodtam a keretbe. Nagy lendületet vettem, majd felhúztam magam. A lábamat a csúszós csempén próbáltam megtartani, miközben fokozatosan araszoltam előre. A helyzethez képest egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor megéreztem az érdes falat. Sikerülni fog.
Fa reccsenését hallottam, így tudtam, hogy nincs sok időm. Feltérdeltem az apró párkányra, majd még egyszer hátranéztem. A kilincs folyton mozgott, de csak halk kopogás adta tudtomra, hogy még nem adták fel. Lenéztem a földre, majd gondolkodás nélkül ugrottam.
A lendületem miatt előreestem, pedig egy pillanatig örültem is, hogy sikerült talpra érkeznek. Gyorsan felálltam, majd letöröltem a koszt térdemről. Az istálló felé vettem az irányt.
Nem tudom, hogy más érezte már ezt, de az biztos, hogy abban a pillanatban a lelkem meghalt. Mögöttem betörők, előttem pedig az én drága lovam élettelen teste pihent.
2015. október 22., csütörtök
2015. október 3., szombat
2. Valami közeledik
Sziasztok! Végre rávettem magam, és sikerült időt szakítanom arra, hogy megírjam a következő részt. Itt még nem nagyon indul be a történet, de ha jól alakul minden, akkor a következő részekben már izgalmasabb dolgok fognak történni.
Szeretném megköszönni az 1 feliratkozást, nekem ez nagyon sokat számít, így még egyszer köszönöm! :)
Jó olvasást a részhez!
Olyan két hete lehettem ott a családnál, de még mindig nem tudtam semmit az otthoniakról. John nem volt hajlandó beszélni, pedig láttam rajta az elmúlt napokban, hogy valami nagyon megviselte. A családjával semmi nem történt, Sophie is itthon maradt, bár kevés kellett ahhoz, hogy elköltözzön.
Amíg Peter és Sophie iskolában voltak, addig én az ideiglenes szobámban töltöttem azt az időt. Könyveket vittem fel és azokat olvastam rongyosra, esetleg én magam is megpróbálkoztam az írással, de mindegyiknek az lett a vége, hogy a főhősöm egyedül maradt, család és otthon nélkül. Vagy pedig ebben vezettem le a mérgem, szomorúságom, és csak egy összecsapott hisztiroham lett a lapom. Amikor pedig újraolvastam, a kukában landolt, mert túlságosan sok volt benne belőlem. Nem tehettem róla. Nem vagyok hisztis, de eddig egyszer fordult elő velem ilyen, és azóta félek.
A szobám fehér falát néztem, ahol egyetlen kép lógott. A trón volt rajta, és benne ült édesapám, magabiztosan, koronával a fején, és rajta volt a palást. Arca elégedettséget sugallt, gyönyörű zöld szemeiben mégis látszott a szigor. Mindig is híres volt arról, hogy a szemével más érzelmet tudott kifejezni, mint amit a testtartása, arca mutatott. Amikor beszéltem vele, mindig mélyen a szemébe néztem, mert onnan tudtam csak, hogy pontosan mire gondol.
A harag okát sajnos pontosan tudom, hiszen fotózás előtt nem voltam hajlandó befonni a hajam. Mindig is szerettem, ha hosszú szőke hajam hullámosan omlik le, és nincs sehol se összekötve, semmilyen módon. De szüleim szerint szebb, és jobban illik a rangomhoz, ha fonat is található benne, így nagy nehezen, egy kis kiabálás után belementem. Édesapám bal vállát fogom, jobb oldalán édesanyám csodálatos tekintete néz szembe velem.
Mindig is szerettem édesanyámat nézni. Volt úgy, hogy csak azért ültem mellé délután, mikor olvasott, hogy az arcát csodálhassam. Az arcán egy ránc sem volt megtalálható, mindig is sima, selymes bőre volt. Nagy szemei barna színben pompáznak, és hosszú szempillái csodaszép hatást keltenek. Gyönyörű. Mikor találkoztam más lányokkal, mindig azt mondták nekem, hogy az én édesanyám a példaképük. Ekkor büszkeség töltött el, és vidáman újságoltam mindig neki, hogy mennyire szeretik.
De én más vagyok. Édesapám és édesanyám is barna hajjal rendelkezik, de én nekem szőke zuhatagom van. Szemünk színe is más. Az említett barnához és zöldhöz képest nekem kristály kék szempárom van.
Alig bírtam levegőt venni, mikor szüleim néztem. Nem azért, mert szégyelltem magam a másságom miatt, hanem mert féltem. Két hete mentek meglátogatni egy másik birodalmat. Viszály alakult ki a polgárok és az uralkodó között, és segítséget kért a királynő. Az egyik szolgálóm szerint komoly a helyzet, és ez volt az, ami miatt féltem. Nem szeretném, ha a szüleim meghalnának. Ők csak segíteni mentek, nem eltávozni örökre.
Meghaltak. Mindennap megkérdezem a palotában az embereket, de semmit nem mondanak. A végén már annyira elegük lett belőlem, hogy felküldtek a szobámba. Pedig én csak féltem a szüleimet.
Kilenc voltam. Csak kilenc éves. Egy kislány, aki szereti a szüleit, és nem szeretné, ha meghalnának. És mit kaptam. Mérges tekinteteket, és parancsolgató hangnemet. Most, tizenhét évesen ugyanezt érzem, de nem szólok mindennap Peternek. Megbízok benne annyira, hogy elég nekem hír a birodalomról akkor, ha önszántából kezd el mesélni. Lehet, hogy ő se tud semmit. Minden lehetőség fennállhat.
A szobám ajtaján valaki kopogott, én pedig nagy nehezen felálltam, és kinyitottam az ajtót. Peter állt ott.
-Van kedved eljönni velem sétálni? - mosolygott rám, mire bólogattam.
- Az most nagyon jól esne - viszonoztam mosolyát, majd magamra kaptam egy kabátot, és követtem.
A bejárat előtt eszembe jutott Sophie, és mivel nagyon jóban lettem vele a napokban, arra gondoltam, hogy ő is jöhetne.
- Sophie is jöhet? - néztem Peterre, de valami furcsát láttam átsuhanni a tekintetén. Mintha valami rossz dolog történt volna a lánnyal, és azt szeretné eltitkolni.
- Majd séta közben elmondom - lépett ki hirtelen, én pedig döbbenten követtem.
Valami biztos történt. Például tegnap Johnt egész nap nem láttam. És Sophiet is csak reggel, és valami nagyon fontosról beszélhettek Bellával, mert amikor elmentem a nappali előtt, akkor elhallgattak, és csak azután hallottam, hogy folytatják a beszédet, mikor már a szobám ajtaja előtt álltam.
Peter egy szót sem szólt hozzám, csak akkor, mikor kiértünk az erdő szélére. Arca gondterhelt volt, bár nem ilyennek ismertem meg. Úgy tartottam, hogy egy életvidám, mindenre kész tizenöt éves. De most nem ez látszott rajta. Mintha valami olyanba keveredett volna bele, amihez köze sincs, csak szemtanú volt, de mégis fenyegetik.
- Liza, az a baj, hogy sok minden történt a napokban, amit neked nem mondtunk el - sóhajtott egy nagyot, majd leült a földre.
- Fel fogsz fázni! - csak ennyi tellett tőlem.
Próbáltam fel fogni a szavait, de nehezen ment. Mégis titkolóztak. Mindegyikük.
- Most nem ez a legfontosabb! Hallottad mit mondtam? - sziszegte a fogai között mérgesen Peter. Alig észrevehetően egy apró lépést hátráltam. Szemeiben düh csillant.
- Igen - suttogtam.
Valami nincs rendben vele. Nem ilyen szokott lenni. Érzem, hogy inkább én keveredtem olyanba, amihez semmi közöm, de mégis a legnagyobb bűnösnek tartanak.
- Akkor miért a felfázást hozod fel? Mondd meg! - állt fel, majd belerúgott egy kőbe.
- Peter, mi a baj? - kérdeztem félve.
- Tudod mi? - fordult felém hirtelen, majd hozzám lépett, és megfogta a vállam - Az a baj, hogy az apám meg fog halni. És tudod miért? Mert te neked nem szabadott a palotában maradni. Mert neked hozzánk kellett jönni. Hozzánk. Békésen éltünk mióta apa lemondott a királyságotokban, erre ide kellett jönnöd, és meg kellett zavarnod az idillt. De nem hagyom annyiban! Nem én! Visszaadom, ha az életem is múlik ezen - kiabált az arcomba, miközben fogása egyre erősödött, de annyira féltem, hogy nem mertem felszisszenni.
- Miért akarják megölni Johnt? - mondtam, majd egy nagyot nyeltem, hisz már előre féltem a választól.
- Miattad. Miért nem figyeltél rám? Visszahívták, és biztos, hogy meg fogják ölni, mert rejteget téged, ami bűn - lökött egyet rajtam, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátraestem. Egész testembe fájdalom hasított, egy pillanatra levegőt sem tudtam venni. Mikor valamilyen szinten magamhoz tértem, meglepetten néztem a távolodó alakot.
Itt hagyott. Levegő után kapkodva ültem fel, majd felhúztam a térdem, és azt átölelve vártam az éjszakát. Nem akartam visszamenni. Féltem. Peter hangulatváltozása meglepett, és kezdtem azt hinni, hogy már nem az a fiú, akit én megismertem. Lehullt az álarca, és megmutatta a foga fehérjét. Sose akarnék ezután önszántamból az ellensége lenni. Ki tudja még miket művelne velem.
De lehet, hogy én voltam gyáva. Ki tudtam volna állni magamért, de nem vagyok elég bátor. Hiszen még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Mindenki kedves volt velem a palotában, nyoma se volt erőszaknak és fenyegetésnek. Igaz, hogy sejtettem, hogy vannak ellenfeleink, de én nem tapasztaltam ebből semmit.
De az is lehet, hogy én eddig egy nagy hazugságban éltem! Senki se mondott igazat a valós világról!
Nagy nehezen felálltam, és elindultam az ösvényen. Az utca elejére érve még gondoltam arra, hogy visszafordulok, de győzött az elhatározásom, amit a rövid séta alatt hoztam. Nem leszek gyáva. Nem akarom, hogy az emberek, ha meghallják a nevemet, csak erre az egy szóra tudjanak gondolni: gyáva.
Így amikor beléptem a házba, és Bella könnyes szemmel ölelt magához, és faarccal vártam, mikor enged el, majd amikor megtette, egy nagy pofont kevertem le Peternek, majd elégedetten mentem a szobámba.
Szeretném megköszönni az 1 feliratkozást, nekem ez nagyon sokat számít, így még egyszer köszönöm! :)
Jó olvasást a részhez!
Olyan két hete lehettem ott a családnál, de még mindig nem tudtam semmit az otthoniakról. John nem volt hajlandó beszélni, pedig láttam rajta az elmúlt napokban, hogy valami nagyon megviselte. A családjával semmi nem történt, Sophie is itthon maradt, bár kevés kellett ahhoz, hogy elköltözzön.
Amíg Peter és Sophie iskolában voltak, addig én az ideiglenes szobámban töltöttem azt az időt. Könyveket vittem fel és azokat olvastam rongyosra, esetleg én magam is megpróbálkoztam az írással, de mindegyiknek az lett a vége, hogy a főhősöm egyedül maradt, család és otthon nélkül. Vagy pedig ebben vezettem le a mérgem, szomorúságom, és csak egy összecsapott hisztiroham lett a lapom. Amikor pedig újraolvastam, a kukában landolt, mert túlságosan sok volt benne belőlem. Nem tehettem róla. Nem vagyok hisztis, de eddig egyszer fordult elő velem ilyen, és azóta félek.
A szobám fehér falát néztem, ahol egyetlen kép lógott. A trón volt rajta, és benne ült édesapám, magabiztosan, koronával a fején, és rajta volt a palást. Arca elégedettséget sugallt, gyönyörű zöld szemeiben mégis látszott a szigor. Mindig is híres volt arról, hogy a szemével más érzelmet tudott kifejezni, mint amit a testtartása, arca mutatott. Amikor beszéltem vele, mindig mélyen a szemébe néztem, mert onnan tudtam csak, hogy pontosan mire gondol.
A harag okát sajnos pontosan tudom, hiszen fotózás előtt nem voltam hajlandó befonni a hajam. Mindig is szerettem, ha hosszú szőke hajam hullámosan omlik le, és nincs sehol se összekötve, semmilyen módon. De szüleim szerint szebb, és jobban illik a rangomhoz, ha fonat is található benne, így nagy nehezen, egy kis kiabálás után belementem. Édesapám bal vállát fogom, jobb oldalán édesanyám csodálatos tekintete néz szembe velem.
Mindig is szerettem édesanyámat nézni. Volt úgy, hogy csak azért ültem mellé délután, mikor olvasott, hogy az arcát csodálhassam. Az arcán egy ránc sem volt megtalálható, mindig is sima, selymes bőre volt. Nagy szemei barna színben pompáznak, és hosszú szempillái csodaszép hatást keltenek. Gyönyörű. Mikor találkoztam más lányokkal, mindig azt mondták nekem, hogy az én édesanyám a példaképük. Ekkor büszkeség töltött el, és vidáman újságoltam mindig neki, hogy mennyire szeretik.
De én más vagyok. Édesapám és édesanyám is barna hajjal rendelkezik, de én nekem szőke zuhatagom van. Szemünk színe is más. Az említett barnához és zöldhöz képest nekem kristály kék szempárom van.
Alig bírtam levegőt venni, mikor szüleim néztem. Nem azért, mert szégyelltem magam a másságom miatt, hanem mert féltem. Két hete mentek meglátogatni egy másik birodalmat. Viszály alakult ki a polgárok és az uralkodó között, és segítséget kért a királynő. Az egyik szolgálóm szerint komoly a helyzet, és ez volt az, ami miatt féltem. Nem szeretném, ha a szüleim meghalnának. Ők csak segíteni mentek, nem eltávozni örökre.
Meghaltak. Mindennap megkérdezem a palotában az embereket, de semmit nem mondanak. A végén már annyira elegük lett belőlem, hogy felküldtek a szobámba. Pedig én csak féltem a szüleimet.
Kilenc voltam. Csak kilenc éves. Egy kislány, aki szereti a szüleit, és nem szeretné, ha meghalnának. És mit kaptam. Mérges tekinteteket, és parancsolgató hangnemet. Most, tizenhét évesen ugyanezt érzem, de nem szólok mindennap Peternek. Megbízok benne annyira, hogy elég nekem hír a birodalomról akkor, ha önszántából kezd el mesélni. Lehet, hogy ő se tud semmit. Minden lehetőség fennállhat.
A szobám ajtaján valaki kopogott, én pedig nagy nehezen felálltam, és kinyitottam az ajtót. Peter állt ott.
-Van kedved eljönni velem sétálni? - mosolygott rám, mire bólogattam.
- Az most nagyon jól esne - viszonoztam mosolyát, majd magamra kaptam egy kabátot, és követtem.
A bejárat előtt eszembe jutott Sophie, és mivel nagyon jóban lettem vele a napokban, arra gondoltam, hogy ő is jöhetne.
- Sophie is jöhet? - néztem Peterre, de valami furcsát láttam átsuhanni a tekintetén. Mintha valami rossz dolog történt volna a lánnyal, és azt szeretné eltitkolni.
- Majd séta közben elmondom - lépett ki hirtelen, én pedig döbbenten követtem.
Valami biztos történt. Például tegnap Johnt egész nap nem láttam. És Sophiet is csak reggel, és valami nagyon fontosról beszélhettek Bellával, mert amikor elmentem a nappali előtt, akkor elhallgattak, és csak azután hallottam, hogy folytatják a beszédet, mikor már a szobám ajtaja előtt álltam.
Peter egy szót sem szólt hozzám, csak akkor, mikor kiértünk az erdő szélére. Arca gondterhelt volt, bár nem ilyennek ismertem meg. Úgy tartottam, hogy egy életvidám, mindenre kész tizenöt éves. De most nem ez látszott rajta. Mintha valami olyanba keveredett volna bele, amihez köze sincs, csak szemtanú volt, de mégis fenyegetik.
- Liza, az a baj, hogy sok minden történt a napokban, amit neked nem mondtunk el - sóhajtott egy nagyot, majd leült a földre.
- Fel fogsz fázni! - csak ennyi tellett tőlem.
Próbáltam fel fogni a szavait, de nehezen ment. Mégis titkolóztak. Mindegyikük.
- Most nem ez a legfontosabb! Hallottad mit mondtam? - sziszegte a fogai között mérgesen Peter. Alig észrevehetően egy apró lépést hátráltam. Szemeiben düh csillant.
- Igen - suttogtam.
Valami nincs rendben vele. Nem ilyen szokott lenni. Érzem, hogy inkább én keveredtem olyanba, amihez semmi közöm, de mégis a legnagyobb bűnösnek tartanak.
- Akkor miért a felfázást hozod fel? Mondd meg! - állt fel, majd belerúgott egy kőbe.
- Peter, mi a baj? - kérdeztem félve.
- Tudod mi? - fordult felém hirtelen, majd hozzám lépett, és megfogta a vállam - Az a baj, hogy az apám meg fog halni. És tudod miért? Mert te neked nem szabadott a palotában maradni. Mert neked hozzánk kellett jönni. Hozzánk. Békésen éltünk mióta apa lemondott a királyságotokban, erre ide kellett jönnöd, és meg kellett zavarnod az idillt. De nem hagyom annyiban! Nem én! Visszaadom, ha az életem is múlik ezen - kiabált az arcomba, miközben fogása egyre erősödött, de annyira féltem, hogy nem mertem felszisszenni.
- Miért akarják megölni Johnt? - mondtam, majd egy nagyot nyeltem, hisz már előre féltem a választól.
- Miattad. Miért nem figyeltél rám? Visszahívták, és biztos, hogy meg fogják ölni, mert rejteget téged, ami bűn - lökött egyet rajtam, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátraestem. Egész testembe fájdalom hasított, egy pillanatra levegőt sem tudtam venni. Mikor valamilyen szinten magamhoz tértem, meglepetten néztem a távolodó alakot.
Itt hagyott. Levegő után kapkodva ültem fel, majd felhúztam a térdem, és azt átölelve vártam az éjszakát. Nem akartam visszamenni. Féltem. Peter hangulatváltozása meglepett, és kezdtem azt hinni, hogy már nem az a fiú, akit én megismertem. Lehullt az álarca, és megmutatta a foga fehérjét. Sose akarnék ezután önszántamból az ellensége lenni. Ki tudja még miket művelne velem.
De lehet, hogy én voltam gyáva. Ki tudtam volna állni magamért, de nem vagyok elég bátor. Hiszen még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Mindenki kedves volt velem a palotában, nyoma se volt erőszaknak és fenyegetésnek. Igaz, hogy sejtettem, hogy vannak ellenfeleink, de én nem tapasztaltam ebből semmit.
De az is lehet, hogy én eddig egy nagy hazugságban éltem! Senki se mondott igazat a valós világról!
Nagy nehezen felálltam, és elindultam az ösvényen. Az utca elejére érve még gondoltam arra, hogy visszafordulok, de győzött az elhatározásom, amit a rövid séta alatt hoztam. Nem leszek gyáva. Nem akarom, hogy az emberek, ha meghallják a nevemet, csak erre az egy szóra tudjanak gondolni: gyáva.
Így amikor beléptem a házba, és Bella könnyes szemmel ölelt magához, és faarccal vártam, mikor enged el, majd amikor megtette, egy nagy pofont kevertem le Peternek, majd elégedetten mentem a szobámba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)